Az állomáson kezdődött…

Molnár Ágoston, Potyó az ötvenes, hatvanas évek ismert és körülrajongott fiatalembere volt az akkori Pusztaszabolcsnak. Mindenütt ott volt, ahol történt valami: a dunaújvárosi kohó- és gépipari technikumban tanult, majd mérnök lett. Fiatalként zenélt a restiben és a bálokban, a helyi színjátszókör ifjú színésze volt, játszott a helyi focicsapatban. Élete fő munkájának tekintette a Parlament teljes fűtésrendszerének felújítását. A Steidl  Imre tervezte fűtésrendszert bontották le és építették újjá, a tervvel teljesen azonos módon (1991-1993). Generálkivitelezője volt a munkának. Neve bekerült az Országház története nagykönyvébe. Településünkre három hullámban érkeztek határon túli magyarok: az 1920-as, az 1940-es és az 1990-es években.

Potyó családjával 1945-ben vasúti vagonban érkeztek Pusztaszabolcsra.

„A bevagonírozás Gyergyószentmiklóson történt, mert a Kárpátokban már ott voltak az oroszok. Édesapám úgy döntött – mozdonyvezető lévén-, hogy nem várjuk be a pusztító frontot, hanem vasúton menekülünk Erdélyből Magyarországra… Alighanem Jóapám megsejtette, vagy megtudta, hogy az ú.n. felszabadító háború után Erdély továbbra is Romániához fog tartozni… Apánk kemény székely alapelve szerint cselekedett: az ő gyerekei soha nem fognak román iskolába járni. Hogy ezt végre is hajtotta iszonyatos „kanosszajárással”. Áldja meg az Isten most is, poraiban, örökre!”,

„ … borzalmas út volt. A vonat légi támadást kapott. Láttuk az állomásokat kigyulladni. A Csallóközben, Bogyagelléren kötöttünk ki. Apám megszimatolta, hogy oda biztosan bejönnek a csehek és már jöttünk is vissza. Apám szervezte az utat vasúton keresztül. Három vagonnal jöttünk Dél Komáromból, Kelenföld felé. Pusztaszabolcson apám úgy döntött, hogy maradunk. Ekkor tolták ki a vagonokat Iváncsa felé, a Kun őrház melletti vakvágányra. Az orosz csapatok már elvonultak. Édesapám bement a faluba és kutakodott, hol is lakhatnánk. Beköltözhettünk a Springer kastélyba. 1945 nyarán telepedtünk le… Rendbe hoztuk a kastélyudvart, ahol voltak még kilőtt rohamkötegek is. Négy-öt család költözött a kastélyba. Az oroszok nagy rumlit hagytak. A takarítás ellenére mindannyian rühesek lettünk. A háború után mindenki tett valamit, hogy jobb legyen a hangulat. Szalontaiék leőrölték a gabonát, a kereskedő családok Nagy Laciék, Könnyéék próbálták az árut biztosítani, a vasút létszáma feldúsult. A parasztok kezdték művelni a földeket. Mindig dolgos emberek éltek itt…”

Potyó azon „Nagy Öregek” közé tartozott, akiknek a figyelme, szimpátiája végigkísérte helytörténeti kutatásainkat.  A szívében mindig ott volt egy darabka Pusztaszabolcs, a miénkben.

Czöndör Mihályné